|
Post by - Ágnes - on Aug 7, 2004 6:29:34 GMT 1
Az elõzenekar pár szám után azt mondta – jegyzem, nekem ezt fordították, ugyanis pár káromkodáson s alap dolgon kívül nem sokat beszélek németül – hogy Alanis jönni akar, hát elhúztak a színpadról, s feltûnt Vince. Tudjátok az a vicces kopasz hapsi, aki a Feast On Scraps DVD-n a Precious Illusionsben feltûnik „soundcheck” közben – amint totál farsul énekel. No, hát én nagy You Owe Me Nothing In Return és Unsent imádó révén jó darabig kiabáltam neki hogy legalább soundcheck közben énekelje azt ha már Alanis nem fogja, de nem tette. Közben mi Ágiékkal jó darabig bámultuk a színpad szélét – nézegetve a gitárokat, Ryant, EJt, Davidet, meg aki még épp arra kószált. Volt egy pont, amikor Boogs-t átvezették a színpadon (azt hiszem EJ, de nem biztos) s mikor ez megtörtént mindenki tapsolni meg sikítozni kezdett. A szerencsétlen megállt, sóbálvánnyá meredt a sokktól, s csak hegyezte a füleit, én komolyan arra számítottam hogy a kis teremtés félelmében összepisili magát. Nem így történt, de azért én jódarabig kiabáltam még hogy „hozzátok vissza boogst” meg „boogs vegyél el feleségül” stb. Közben nekikezdtek a vizek hordásának, s rá kellett jönnöm, a többi biztonsági õr sem olyan gonosz. Az egyik például rámmosolygott, lelocsolt vízzel minden adandó alkalommal, meg beszélt nekem németül is – bár egy szavát sem értettem. Gondoltam megcsikizem, de aztán átfutott az agyamon hogy mi van, ha így vagy úgy félreérti, nem kockáztattam hát. Közben Vince kiragasztotta a setlistet Alanis mikrofonállása elé (ami egyébként kb. 1,5 méterre PONT velem szemben volt) de arra lecsapott a horvát srác, így én szívhattam a fogam. Persze remek ötlettõl vezérelve megkértem az én kis kopaszodó manusomat, hogy olvassa már el mi van ráírva, szegénynek igen csak nyújtóznia kellett ahhoz, hogy felérje az 1,70 magas színpadot s teljesítse kérésem, lévén hogy még nálam is alacsonyabb volt, de mindent megtett. A mögöttem állók zúgolódtak egy kicsit, hogy õk meglepetést szeretnének, de jobb ötlet híján, bedugták a fülüket. A kis biztonsági õr abbahagyta pár szám után, akkor megkértem azt, aki mindig locsolt, mivel õ sokkal magasabb volt, de õ is csak két-három számot említett, olyanokat amik elhangzottak már, mert nem akarta lelõni a poént. Aztán meg jött az ORF. Vagyis akkor még nem egészen tudtuk hogy ORF, de jött egy tévécsatornától egy nõ meg egy kamerás, interjúkat készíteni a rajongókkal, buli, miért ne. Odajöttek hozzánk is – nem csoda a hosszú percekig tartó integetés után. Kérdeztek valamit németül Ágiéktól, majd angolul, de egyiket sem értették, szóval hozzám fordultak mert én értettem. Legalábbis õk azt hitték, de nem is jártak messze a valóságtól. Mindössze annyi hogy én a felét értettem csak, s mivel ugye sokkal könnyebb lett volna megkérni a nõt hogy ismételje meg, én inkább valami abszolút kitalált dolgot mondtam, épp azt ami eszembe jutott. Annyi volt a lényege, hogy szeretem Alanist. Második kérdése hát elsõ mondatom egyetlen értelmes részéhez kapcsolódott, „miért szeretem Alanist?”. Erre összeszedett, jól megfontolt, igaz választ adtam, azt hogy „mert nagyon nyitott a problémáival kapcsolatban és ez(zel) segít nekem megbírkózni a saját problémáimmal”. Persze így utólag jópár egyéb s talán adott szituációban jobban odaillõ dolgot tudnék mondani, de mostmár mindegy. Ezután persze jól elpoénkodtam a biztonságiakkal, meg azokkal az emberekkel akik körülöttem álltak, mondtam hogy „most már híres leszek, és nemsokára én adok majd koncertet, és akkor bizony játszani fogom az Unsentet meg a You Owe Me Nothing In Returnt” amin mindannyian jót nevettek. Aztán a mellettem álló csaj kérte a biztonságiakat hogy adják már neki az elõzenekar setlistjét, de nem adták neki, úgyhogy én elkértem és neki adtam – mert én már csak ilyen jófej vagyok. Az egyik számuk címe „So Cruel” volt, mondtam is a biztonsági õrnek hogy „ez vagy te, oly’ kegyetlen” mire rámkacsintott majd odébbállt. A horvát csajjal közben jól elbeszélgettünk, mindketten nagy „The Couch” fanok vagyunk, mondta is nekem, hogy a koncerten elvileg végig fogja játszani, olyan hihetetlennek tûnt, de azért persze reménykedtem. A készülõdés befejezése után Alanis koncertjeinek állandó látogatói – a családtagok - elfoglalták helyüket a színpad szélén. Ott volt tehát Alan, Georgia, Ryan, valamit Ryan szülei is, s amikor megláttam õket, vadul integetni meg kiabálni kezdtem, hogy elérjem hogy rám figyeljenek. És sikerült! Valamennyien visszaintegettek ami azért igazán tényleg tök jó érzés volt. Ágiék elkezdték mellettem lóbálni a transzparenst, ami nem is volt rössz ötlet, én is megmarkoltam az egyik csücskét, és nyújtóztam vele Georgiáék felé. Õ elolvasta hogy mi van rajta, majd elkezdte fényképezni, haláli volt. Ryan szülei mutogatták hogy magasabbra-magasabbra, de már így is majdnem megfeszültünk, tehát Georgiának kellett közelebb jönnie, s vagy hat képet (ha nem többet) simán csinált a transzparensrõl, ami halálosan jóesõ érzéssel töltött el. Mint ahogy az is, hogy koncert folyamán akárhányszor kinéztem a színpad szélére, s integettem Georgiának, õ mindig visszamosolygott és integetett.
|
|
|
Post by - Ágnes - on Aug 7, 2004 6:29:57 GMT 1
A koncert „8 easy steps”-el kezdõdött, az egyik kedvenc számom az albumról, mondanivalója miatt, elsõsorban. Szóval mondanom sem kell, amikor Alanis felsétált a színpadra, és megállt másfél(!!) méterre tõlem, majd elkezdett énekelni – no AZ egy leírhatatlan érzés. Ugráltam, énekeltem ahogy a torkomon kifért (akkor sem érdekelt hogy ki mit gondol, önzõ módon csak a saját élvezetem érdekelt, de ha megsiketíttem valakit, így utólag is nagyon bocs!), integettem, na szóval el tudjátok képzelni. Az volt a legjobb, hogy a mikrofonállást hajszál pontosan elém állították be, amikor ezt megláttam, eldobtam az agyam, és amikor már Alanis is ott volt.. Ágiékkal pedig megbeszéltük hogy számok közt kiabáljuk majd hogy „Szeretlek”, egyrészt azért hogy imponáljunk Georgiának, másrészt azért, mert ez azon kevés szavak egyike, amit Alanis tud magyarul. Biztos vagyok benne hogy hallotta. Második szám az „All I Really Want” nem volt rossz, Alanis õrült módon tud harmónikázni, meg azért itt mozgott a színpadon széltõl szélig rendesen, a szélen lévõk nagy örömére (az én nagy bánatomra). Amikor rázendített a „The Couch”-ra, nem hittem a fülemnek, egyszerûen gyönyörû az a dal. Hol Alanre, hol Alanisre néztem, vártam hogy *történjen köztük valami* elvégre a dal Alanrõl szól, de még csak arra sem nézett. Nem bántam, ez nem jó szó, de jó lett volna ha integet vagy bólint vagy csak odapillant, no mindegy. Elõttem állt, mögötte kigyúltak a fények, de az egész színpad sötétben volt, kivéve õt. Úgy nézett ki mint egy angyal. „Joining You” egyik legkedvencebb SFIJ számom, s bár unplugged jobban kedvelem – akárcsak az I was hopingot – így is élmény volt, fõleg tudva, hogy már vagy négy éve nem játszotta. Ezután „Perfect” ami szintén mondanivalója miatt kedves nekem, persze mondanom sem kell, én mindent végigénekeltem, fantasztikus érzés. „Head Over Feet” ugyan olyan lelkesedéssel a tízezredik alkalommal is, mind Alanis, mind a rajongók részérõl, s õ ismét sétálgatott a színpadon. Harmónika ismét, tombolás ismét, fura volt hozzászokni hogy egyszer nagyon komoly arcot vág – hiszen némelyik dal témája *nem éppen kellemes* - utána pedig mosolyog mint a vadalma. „The Couch” második rész. Annyira gyönyörûen énekelt, szavakkal leírhatatlan, de persze bennem bujkált az izgatottság is, hogy végigjátsza-e majd, avagy sem. Gyakran kinéztem Alan-re, próbáltam kivenni az arcát, de a színpad ismét sötét volt, csak halvány fény világította meg Alanist. „You Oughta Know” volt az a szám, ahol totál bekattantam. Azt a bizonyos „fuck” szócskát olyan hangosan üvöltöttem, hogy féltem megrepednek a hangszálaim. Aztán okos módon rájöttem, hogy ha kapaszkodom a korlátba és lököm magam, magasabbra ugrok, na igen. Nem éreztem a lábam, melegem volt, plusz elkezdtem felnyomogatni magam a korlátra, hogy.. hát nem is tudom miért, de buli volt. Utána viszont annyira fájt a hasam, de megérte. A kis kopasz biztonsági õr aranyos módon megkérdezte hogy jól vagyok-e, hát fizikailag nem teljesen voltam, de szellemileg nagyon is, a néhai fájdalommal meg a meleggel mit sem törõdtem, mondtam hogy persze, és már nem is foglalkoztam vele tovább. Persze ittam vagy három pohár vizet, ami frissitõ volt, de amikor a hátsó sorokba kezdték adogatni õket, bepipultam mert fel kellett állniuk, én meg egész három másodpercig nem láttam tõlük Alanist! A fotósok, na az meg egy külön sztori. Valami szõke muki beállt elém, erre felnyomtam magam a korlátra, megkocogtattam a vállát, és mondtam neki hogy menjen odébb, mert takarta Alanis lábszárát. Odébb is ment. Soha ne szívózz egy vérbeli rajongóval. (Hehe.) Aztán „Front Row”. Pár héttel a koncert elõtt szerettem bele a számba, a hátsó vokálok a nagy kedvenceim, de tudtam hogy nem fogja õket énekelni. Szerettem volna, de így is volt mivel meglepnie a közönség nagy részét. A dalban a „you live in new jersey” után hátsó vokál a „too far”, de õ kiénekelte (én vele! A híres hatodik érzékem) ami néhány embert meglepett. A dal végén pedig elkezdett pörögni – mint régen a You Learn végén – nem mondom, fura rövid hajjal, de még így is nagyon aranyos. „Hands Clean”. Ennek a dalnak köszönhetek mindent. Ha nagyon érzelgõs akarnék lenni, azt is mondhatnám, hogy ennek a dalnak köszönhetõen vagyok az aki, szóval ez valami amit soha nem tudnék megunni. A fényes gitár, a remek dalszöveg, a dallam, az emlékek – nem lehet nem szeretni. Õszintén meg kell mondanom, a „Not All Me” nem volt nagy kedvencem az albumról, hogy mit nem szerettem benne, nem tudom, de ott a koncerten abszolút a megfelelõ hangulatban voltam hozzá. „It’s not all me, it’s not all MY fault” olyan hangosan ahogy csak bírtam. „The Couch”! Hát végigénekli! Egymásra néztünk Leával (a horvát csajjal) megragadtuk egymás kezét, és elkezdtünk ugrálni. A köztünk állók (egy csaj, meg Danijel) nem igazán örültek neki, de abszolút nem érdekelt. Az utolsó része a legszebb a dalnak, és a koncert egyik legjobb pillanata volt megtudni és kézenfogva-ugrálva végigénekelni Alanissel. „Hand In My Pocket” ismét harmónika, ismét járkálás, meg persze a megszokott „high five” és „peace sign” mozdulatok, úgy ahogy már megszokhattuk. „21 things” az a szám, amitõl totál beindulok, egyszerûen csak elvesztem az eszem. Kezébe vette a gitárt, és ez még így sokadszorra is olyan felemelõ érzés volt, ugráltam mint a nyúl, meg integettem, õ meg csak nyomta. Észvesztõ!<br>„Uninvited”. Baj van. Nemsokára vége. Imádom. Egész koncert alatt nem mertem megnézni az órámat, félve attól hogy már *túl késõ* van, és mindjárt vége. Na amikor ez a dal megszólalt, eluralkodott rajtam a pánik. Jó, persze tudtam hogy visszajönnek, de már csak egy vagy két számra számítottam, gondoltam még nyom egy „Ironic”-ot mert az kötelezõ, utána meg egy „Thank U”-t és vége. Amikor visszajöttek, s elkezdõdött az „Everything” egy picit lenyugodtam és igyekeztem nem arra gondolni hogy már csak pár szám van hátra. Többé kevésbé sikerült is. A „You Learn”-t fura volt pörgés, süti dobálás, meg ilyesmi nélkül nézni, valahogy.. nem is tudom.. nyugodtabb és bizonyos szempontból érettebb volt. Aztán megint eltûntek. Tudtam hogy mindjárt vége. Visszatérés. „Ironic”. Séta-séta, énekeltetés, „husband”. Tapasztaltabbak tudják, de még mindig volt tapsikolás meg ováció. Azt hiszem azért mert kis hatásszünetet tartottak. Utolsó szám. „Thank u”. Azok a kézmozdulatok, meg minden, tipikus koncertzáró-thank u élmény. Gyönyörû. De nem akatam hogy menjenek. Meghajoltak, s elindult kifele, mi meg Ágiékkal gyorsan feldobtuk a transzparenst a színpadra. Az édesanyja látta, és ránk mosolygott. Hát igen, már ezért megérte. A srácok szétdobálták a cuccaikat (pengetõket, dobverõket, stb.) Danijel megkapta a setlistet, én meg nem kaptam semmit. Úgyhogy elkezdtünk Danijellel együtt „rimánkodni” Vincenek, hogy ugyan már, adjon valamit. Én olyanokat kiabáltam hogy Õ álmaim pasija, hogy halál szerelmes vagyok belé, gyerekeket akarok tõle, stb. és ez megtette a hatását. Hozzám két pengetõt dobott, az egyiket puszta kézzel elkaptam, a másik a földre esett, Danijelnek nem jutott, és olyan nagyon cuki volt, hogy nekiadtam az egyiket. Nem tehetek róla, pont az esetem, meg minden.. Aztán elkezdtük Alanis vizét kérni, ám Vince ahelyett hogy nekünk adta volna valamelyik üveget, kidobta õket a kukába! Egy színpadi munkásnak azért addig könyörögtem, amíg lehajított egy félliteres ásványvizes palackot – ami Alanis szüleinek volt kirakva. Reméltem hogy elcsípem Alanist vagy Georgiát valahol, de apa csípett el engem ahogy kifelé mentünk Leával meg Danijellel. Közölte hogy tiszta csoki a szám, mondom de király, akkor csak vagy háromezer ember elõtt égtem le, de ha belegondolok, végülis vicces. Ilyen dolgok tényleg csak velem fordulnak elõ. Szóval letöröltem és mentem a dolgomra. Gyorsan lefényképeztem még Danijel setlistjét, majd telefon/e-mail címet cseréltünk Leával, én pedig megrohamoztam a pólós pultot. Eredetileg úgy tudtam hogy nem veszünk majd semmit, de apa lazán 45 eurót a kezembe nyomott, két bögrét, meg egy pólót vettem, a kéket, amin a So-Called Chaos borítója van elöl, hátul pedig a koncertállomások, aztán a fekete meg a fehér bögrét. Ezután elbúcsúztam a külföldi barátaimtól – nem tudom miért, de anyáék siettettek, meg õk is menni készültek – aztán elindultunk kifelé. Kiderült hogy anyáék vettek két posztert, plusz furmányos módon szereztek egy narancssárga, koncertet hirdetõ plakátot is. Utána még mielõtt elindultunk volna, hátra futottam a buszokhoz, de ott olyan sokan álltak, hogy úgysem láttam volna semmit Alanisbõl, szóval elbúcsúztam azoktól akiktõl korábban nem sikerült és indultunk haza.
A koncert remek volt, nagyon jól éreztem magam, természetesen. A fényképezés döcögõsen ment, úgy ugráltam hogy a hülye kamera mindig ütõdött, plusz az ugrálástól kétpercenként engedett a gravitációnak a gatyám, a lábamat alig éreztem, zihálva vettem levegõt, fájt a hasam és a kezem, melegem volt, a végén már a nyakamba öntögettem a vizet, elfáradtam, de boldog voltam.
Így utólag is nagyon köszönöm Ágiéknak hogy odaengedtek magukhoz, a külföldieknek (bár ezt soha nem fogják elolvasni) mert olyan elképesztõen kedvesek és imádnivalóak és barátságosak, Alanisnek azért mert olyan amilyen, az édesanyjának Alanis miatt meg a kedvessége, s türelme miatt, Alannek, Ryannek a szexissége miatt (meg azért hogy Alanist is boldoggá teszi) Áginak, Zsókának és Petrának, Erának és Adriánnak, Popeszqnak, mindkét Krisztának, Emesének, Tücsöknek, Ritának, és mindenki másnak akit kifelejtettem.
A visszaútra nem teljesen emlékszem – aludtam. A szüleim azonban immár kissebb szívroham nélkül vették tudomásul, hogy a következõ nyár is tartogat majd *valami izgit* a számunkra.
|
|
|
Post by - Ágnes - on Aug 7, 2004 6:36:53 GMT 1
Vége. Képek:Ryan mamája, Ryan papája, Ryan, Alanis barátjaRyan mamája, papája, Alanis barátja, Ryan, GeorgiaGeorgia és énAlan, Georgia, énCsoportkép (Eva, Nina, Jutta, Julie, Karin, Manuel, Bernie, én)NataliaBernieÚj képek:Bernhard - róla csak annyit, hogy Julie barátja, és nagyon kedves: Mivel Nataliának csak ülõhely jutott vásárláskor, elcserélte vele az állójegyét hogy a sok csaj együtt lehessen Julie és KarinÉn - megpróbáltam elérni hogy ne fényképezzenek, de nem jött össze Jutta, Eva, Nina és - CSAK MOST VETTEM ÉSZRE - a McDonald'sos csaj ;D
|
|
|
Post by Zita on Aug 7, 2004 12:03:29 GMT 1
úristen nem is tudom mit mondjak, csak annyit tudok kinyögni: NAGYON JÓ LETT A BESZÁMOLÓ!! Nem is tudok mit kérdezni, mert mindent elmondtál, tök érthetõen! ;D ;D És még ezenkívûl is tudsz mesélni... elképesztõ. A képek is nagyon-nagyon-nagyon jók.... ;D
|
|
|
Post by - Ágnes - on Aug 8, 2004 3:51:29 GMT 1
|
|
|
Post by - Ágnes - on Aug 8, 2004 4:22:25 GMT 1
Egyéb képek a koncertrõl:1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 1011, 12, 13, 14, 15, 16, 17, 18, 19, 2021, 22, 23, 24, 25, 26, 27, 28, 29, 3031, 32, 33, 34, 35, 36, 37, 38, 39, 4041, 42Danijel képei:1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 1011, 12, 13, 14, 15, 16, 17, 18, 19, 2021, 22, 23, 24, 25, 26, 27, 28, 29, 3031, 32, 33, 34, 35, 36, 37, 38, 39, 4041, 42, 43, 44, 45, 46, 47
|
|
|
Post by Zita on Aug 8, 2004 11:06:03 GMT 1
:oEz nagyon jó, köszi!!!! ;D
|
|
|
Post by - Ágnes - on Aug 8, 2004 11:53:00 GMT 1
;D Örülök hogy tetszik.
|
|
|
Post by Zita on Aug 8, 2004 11:58:37 GMT 1
Kíváncsi vagyok, hogy kik olvasták el még rajtam kívûl, mert újonnan nem nagyon jelentkeznek a többiek. Mindenhol az én nevem van!
|
|
|
Post by - Ágnes - on Aug 8, 2004 12:14:02 GMT 1
Szerintem mindenki vakációzik, vagy ilyesmi, nem tudom Mindenesetre legalább nem vagyok egyedül
|
|
|
Post by Zita on Aug 8, 2004 12:34:24 GMT 1
Jaa, tényleg, de hülye vagyok.... Egyedül én vagyok oylan aki az augusztus eseményeire készülõdik, a szobájában gubbasztva... Legalább ketten vagyunk....
|
|
|
Post by - Ágnes - on Aug 8, 2004 12:36:50 GMT 1
Egész nyáron nem voltam sehol Salzburgot kivéve, de még így is megérte. Gondolom jövõre is ez lesz. Halál jófej szüleim vannak ilyen szempontból. (Meg más szempontból is )
|
|
|
Post by Zita on Aug 8, 2004 12:41:51 GMT 1
Én sem voltam sok helyen idén nyáron. Egyébként tényleg tök aranyos szüleid lehetnek, ha elvisznek egy fontos koncert miatt Salzburgba!! ;D Én is megkérdeztem az enyémeket, aszondták, hogy simán elvinnének. (nem tudom, hogy ez mennyire igaz, de remélem, hogy reális válasz az ilyen! )
|
|
|
Post by - Ágnes - on Aug 8, 2004 12:44:42 GMT 1
Engem ami igazán meglep, hogy már nem kell hallgatnom hogy jövõre nem megyünk sehova. Bécs után amikor megemlítettem nekik egy esetleges koncertet, akkor azt hitték csak hülyéskedem/direkt nem foglalkoztak a dologgal. Most meg mondtam nekik hogy jövõre is milyen jó lenne, s erre már azt mondták, hogy majd jobban megszervezzük a dolgokat, meg ilyenek Mondanom sem kell, tök jól esett. De a pesti koncerttel kapcsolatban nagyon *bizakodó* vagyok De ha jön, akkor mi találkozunk!!
|
|
|
Post by Zita on Aug 8, 2004 16:13:13 GMT 1
Természetesen! Én egyébként most teljesen biztosra megyek abban, hogy összejön a dolog, mert bízom az eddigi dolgok alapján, amiket elmondtál. Tök jóóó, hogy dumálhattál egy pár mondatot Alanis anyukájával, teljesen meglepõdtem!
|
|