2003. július 5 – Alanis Morissette; Ausztria, Bécs, Schloss SchönbrunnSzóval, miután rábeszéltem a szüleimet a dologra, megkértem egy külföldi haveromat hogy vegye meg és küldje el az 56 euróba kerülõ jegyet. Tudtam hogy innen már nem lesz visszaút, ha cigánygyerekek potyognak majd az égbõl, akkor is eljutunk Bécsig, hiszen kb. 16 ezer forintot nem dobunk ki az ablakon.
Ennyit az elõzményekrõl.
Szóval azon a bizonyos ötödikei napon, hajnali három környékén én már tûkön ültem, hogy ugyan mi a jó fenét csinálnak még a szüleim.
Aludtak.
Persze motoszkálásomra elõbb-utóbb felkeltek
, rendbe szedték magukat, ettek-ittak, és nagy vakmerõséggel elindultunk. ;D Vagyis, elõször bepakoltunk a Porschéba (négyütemû Trabi ;D ;D ;D) mindenféle kaját, Alanis CD-t, discmant, jegyet, miegymást aztán pedig tényleg semmi nem állíthatott meg minket. Tankoltunk, magunkhoz vettünk egy kis meleg folyadékot ;D (forrócsoki) és elszántan belevágtunk az akárhányórás útba. Õszintén szólva magáról az útról nem sok emlékem maradt – hol ébren voltam, hol nem, mint Csipkerózsika a mesében. Persze akadtak útközben is kissebb nevetésre ingerlõ dolgok, mint például amikor egy német teherautó és ki tudja hány fõs „legénysége” meglátott minket a keletnémet csodával 120-szal tépni az autópályán. Dudáltak, integettek, sikongattak, majd elhúztak mellettünk mintha soha ott sem lettek volna. Én a 100%-os kényelem érdekében a határig alsógatyában, papucsban és pólóban feküdtem a hátsó ülésen.. Amint átléptük a határt megálltunk hogy a) autópályamatricát vegyünk b) pisiljünk c) anya igyon egy kávét. Kiszálltam. Szemben találtam magam egy halálosan jóképû rasztahajú sráccal, gondoltam csak nem flangálhatok „úgy” a jelenlétében, hát átöltöztem. A wc elõtt sor állt, úgy döntöttünk inkább visszatartjuk, s amíg anya elfogyasztotta a kávéját, mi elindultunk autópályamatricát venni. Volt ott egy kb. embernagyságú tábla tele német szöveggel, édesapám pár percnyi tanakodás után megkért hogy fordítsam, és percekig tartott míg megértettem vele hogy én ANGOLt tanulok, aminek nem sok köze van a némethez, úgyhogy nem leszek nagy segítség.. megvette valahogy, és ismét útnak indultunk.
Beléptünk Bécsbe, nem találtuk Schloss Schonbrunnt a térképen. A külföldi barátaim azzal indítottak útnak hogy „ez az egyik legforgalmasabb turistalátványosság, nem lesz nehéz odatalálni”. Hát jó. De legalább rajtalenne azon a rohadt térképen. Anya ideges, apa detto. Hívjam fel a barátaimat – mondják. Ugyan észérvekkel meggyõztem õket, hogy mivel nem sok mindent tudunk arról hogy hol vagyunk, ha elmagyaráznák hogy jutunk SS-be sem lenne nagy segítség, nyughatatlanok. Egy lélek sincs az utcán. Anya mérgesen félre áll a kocsival. Apa kipattan, és nekiindul az üres utcáknak, én meg követem. Épp leálltam megnézni egy buszvonal-térképet amikor apukám leszólított valami nõt. Abban a pillanatban azt hittem hogy elsüllyedek, de nem volt olyan rossz. A nõnek nagyon szép kék szemei voltak, és gyönyörû bulldogja, aki nõvel való beszélgetésem alatt végig a lábamat nyaldosta. A beszélgetés nehezen indult be, alig tudtam pár mondatot kinyögni az izgatottságtól, a nõ pedig nem sokat beszélt angolul. Mindenesetre, hál’ Isten, térképpel meg tudta magyarázni hogy merre kell menni, s mi több, meg is értettem. Bár neki sem ment elsõre Schönbrunn megtalálása a térképen. (Még mindig emlékszem arra hogy mit mondott, legalábbis töredékeiben: elõször balra, aztán mégegyszer, s amikor elérjük az operát ami a jobb oldalon van, ismét balra, és akkor a híd vagy mi pont Schönbrunnba vezet)
11 felé érkeztünk meg Schönbrunnba, a színpad már állt. A meeting csak 2 körülre volt megbeszélve, szóval addig mi elmentünk szétnézni & vásárolni. Miután megvettünk minden fontosat (sok csokit ;D) anyát otthagytuk a kastélynál, mert fájt a lába, mi pedig elindultunk visszavinni a cuccot a kocsiba. Dörög az ég. Na ne. Két perc alatt annyi esõ esett hogy mi (vagyis én, a vakmerõbbik) bõrig áztam. A kocsiban átöltöztem (ezért nekem külön díj járt volna szerintem, mert egy trabiban egy 100%-os átváltozást nem könnyû véghez vinni) és miközben baktattunk vissza a kastély felé, kaptam egy SMS-t. A külföldiek már ott voltak, vártak rám. Hirtelen egy Nap méretû gubó nõtt a gyomromba az idegességtõl (vagy izgalomtól) de már nem volt visszaút, ha belevágtuk, vigyük is véghez. Mondtam anyának amint megérkeztünk hogy már valahol rám várnak. Megbeszéltük, úgy ismerjük meg egymást, hogy Alanis-es kitûzõ lesz rajtuk. Kisült anyukám látta õket, szóval gyors személyleírást kértem tõle, elbúcsúztam tõlük, majd elmentem pisilni
. Aztán nem halogathattam tovább a dolgot, mihelyt megláttam õket odamentem, bemutatkoztam, kezet ráztam, átvettem a kitûzõm, feltettem (8 napon túl gyógyuló sérülések nélkül
) és ennyi. Olyan csöndes még életemben nem voltam. Nem tudtam hogy mit mondjak, makogtam valamit arról hogy eláztam, és kész, ennyi. Németül a Graz-i koncertrõl kezdtek csevegni, ezt csak onnan tudom hogy az egyik csaj mindent fordított nekem hogy ne érezzem hülyén magam – de hát ez nem sok mindent segített. Sõt, még hülyébben éreztem magam, mert „Ah, yeah”-ken kívül nem igazán tudtam mit hozzáfûzni. Elsétáltunk a színpadhoz, ahol akkor kezdtek próbálni a srácok. Átkozom magam amiért nem fényképeztem le õket. Vicces dolog volt, amikor a 21 things elejét játszották két tõlünk kb. 5 méterre lévõ csaj ordítani kezdte a szöveget, amit õk megmosolyogtak, majd mást kezdtek gyakorolni. Láttam/hallottam magyar tizenéves csajokat elvonulni mellettünk, s már bánom hogy egy helló-t sem löktem oda. Bár hülyén jött volna ki, hogyha faképnél hagytam volna a csajokat.. :-\ Mindegy. Még hiányoztak páran, hát vártunk. Utálatos módon szemerkélt az esõ, szóval beálltam valakinek az esernyõje alá. Majdnem mindenki felé jutott esernyõ, csak egy srác felé nem. Megsajnálltam, és állati ösztöneimnek engedve berántottam az alá az esernyõ alá ahol én is álltam – már hárman nyomorogtunk hát, nem beszélve arról hogy a srác majdnem zuhant egyet. (Aztán megoldódott a probléma, mert az egyik csaj aki egyedül volt az esernyõje alatt, odainvitálta magához
Aztán megérkezett a szlovén barátnõm. Szeretem azt a csajt, akkor még nem ismertem olyan jól mint most, de akkor is nagyon kedveltem. Megöleltem, miegymás, megkaptam az ajándékom (egy nagyon állat karkötõt amit azóta sikerült elszakítanom
) – a többiek is, aztán „beszélgetni kezdtünk”. Ha eddig hülyén éreztem magam, akkor abban a pillanatban azt kívántam, bárcsak elsüllyednék. Kérdezett valami jelentéktelen dolgot – tán azt hogy mi jót csináltunk a szüleimmel és hogy kellemes utunk volt-e? – és háromszor ismételtettem meg vele, míg felfogtam, olyan ideges voltam
Azt hittem meghalok, de igyekeztem lelket önteni magamba
Aztán feltûntek a szüleim. Poén volt mert miközben megpróbáltam megértetni a csajokkal (meg az egy szem fiúval) hogy mi történik, õk nyugisan kommunikáltak velem magyarul, és pár másodperc alatt sikeresen összezavarodtam. Nem tudtam hogy mit tegyek (:
szóval azon voltam hogy minnél hamarabb menjenek, mert így még több ember elõtt égtem. Annyi volt csak a lényeg egyébként hogy anyukám fázott, úgyhogy venni KELLett egy pólót (a kéket válaszottam). Elmentek, milliószor megkérdezve, hogy igényt tartok-e az esernyõre, százszori elutasító válasz ellenére is. Végülis a kezembe nyomták. Már csak egy lengyel csajra vártunk, én pedig kezdtem belejönni a dologba, bár még mindig csak akkor beszéltem ha muszáj volt (
). És akkor megjött. És csak beszélt és beszélt és beszélt ;D Meg persze sikított, meg ölelgetett, meg õ is hozott ajándékot. (Azt hittem én vagyok az egyetlen szerencsétlen aki nem visz, de végülis nem mindenki vitt
bementünk valami fedett részbe (ez volt olyan 3 óra körül) és este hatig csak dumáltunk meg fényképeztünk, meg csokiztunk. Élveztem nagyon, a lengyel csaj nyitottsága felvidított és én is nekibátorodtam a dolognak. Megcsináltuk a transzparenst ;D amin az állt hogy „Precious U R” és „köszönöm” annyi nyelven, ahányat csak tudtunk. Aztán ki kellett mennünk a kapukhoz. Kb. a tizedik ember lettem volna akit beengednek, de hála az XXL méretû esernyõmnek, ki kellett állnom a sorból, leadnom, majd ismét visszaállnom. Hál’ Isten egy nagyon helyes hapsi (sörrel a kezében :
észrevette a kinlódásom, és igazi gentlemanként viselkedve, maga elé engedett. Nehéz volt ettõl függetlenül második sorba verekednem magam a barátaimhoz, de sikerült. <br>
Az elõzenekar nem volt valami nagy szám, egy koreai srác meg pár fura alak, bár amikor Alanis rajongók torkaszakadtukból énekelték együtt velük a Baby one more time-t, az egyszerûen nevetséges volt. Meg is jegyezték hogy szólnak Alanisnek hogy énekeljen vagy két számot, aztán visszajönnek majd. Persze, mindenki alig várta hogy eltûnjenek
. Mi elmentünk pisilni (fura kék lötty volt a vécében) és ez csak azért fontos, mert mindenki olyan nagyon kedves volt. Olyan alakok akikhez hozzá nem értem/szóltam volna a való életben (pl. Srác 10 piercinggel a fejében) segítettek nekem kijutni meg visszajutni a helyemre. Morissette kisasszony persze 30 percet késett, de (ott ahol én álltam) jó volt a hangulat. A tömeg kántálta hogy Alanis, meg minden. Aztán hatalmas meglepetésemre, észrevettem hogy egy magyar pár áll elõttem. Nem tudom hogy hogyan kezdtem beszélgetni velük, de nagyon jófejek voltak