Ott voltam.......

[- Ágnes -]

Wade az ikertesója, Chad az idõsebbik. Utána kellett néznem, keverem a kettõt veszettül Most már abban sem vagyok biztos, hogy melyikõjük meleg.

[Zita]

Még nem is hallottam, hogy valamelyik bratyója meleg!
Csak annyit tudtam, hogy valamelyik rokona, vagy barátja, errõl volt valami halvány infóm.<br>
Multkor egyik barátnõm valamelyik újságjában olvastam egy röpke cikket arról, hogy Alanis az interneten nézett utána annak, hogy hogyan szenteltethetné magát papnõvé, mert össze szeretné adni homoszexuális barátait. Valahogy ugyanígy volt megfogalmazva. Nem tudom, hogy mi igaz belõle, és mi nem.

[- Ágnes -]

Én úgy tudom hogy valamelyik meleg, de nem tudom hogy melyik, és persze nem vagyok benne 100%-ig biztos. Talán Chad az, de nem tenném érte tûzbe a kezem. Azt hiszem akinek a No Pressure Over Cappucino-t írta.

És a hír, nos bármilyen pletykaszagú is, igaz. Engedélye van arra, hogy párokat adjon össze, és az egészet azért csinálta, hogy két iskolai jóbarátját összeadhassa. Ezen felül egy rádió élõ adásában is összeadott két embert (milyen mázlisták :!

Valaki hozzám jön feleségül/feleségül vesz? ;D

[Zita]

Hm, tudjuk már, hogy kihez megyünk esküdni, ha feleségül megyünk valakihez... ;D

[- Ágnes -]

Szerintem csak melegeket ad össze, de végülis mindegy

[Zita]

Á, nem hinném. Ha melegeket összeadhat, akkor bárki mást is.
Mondjuk, ezek úgyis utópisztikus dolgok...
Inkább hagyjuk.

[- Ágnes -]

De lehet hogy csak melegeket vállal, vagy mittudomén
Amúgy igazad van

[Zita]

Hé, most vettem csak észre, hogy milyen közel van ez a salzburgi koncert....
Na, szóval majd meséljetek a koncertrõl, hogy milyen volt!!!

[Zita]

Csak nekem nem frissül az oldal, vagy tényleg nem ír be senki??
Ne csináljátok!

[- Ágnes -]

Sajnálom!
Engem most (VÉGRE!) elkapott az ihlet, írok s írok ;D, remélem a kész beszámoló (most tartok a tizedik oldalon s még koncertrõl nem sok szó esett ) majd kiengesztel, s megbocsájtasz majd késlekedésemért :-\

[Zita]

No, jólvan, nem haragudtam, miért haragudtam vóna?
;D
már nagyon kíváncsi vagyok a beszámolóra!

[- Ágnes -]

2004. július 5 - Alanis Morissette; Ausztria, Salzburg, Aréna[/size]

Bár talán én voltam az elsõ emberek egyike aki tudott a koncertrõl (olyan március környékén), mégis csak a legeslegutolsó percben dõlt el hogy végülis is megyünk-e, avagy sem. Olyannyira a legutolsó percben, hogy már az sem volt biztos, hogy lesz állójegy a részemre. Külföldi barátaim persze nyugtatgattak, hogy biztos lehet majd helyszínen is venni, de tudtam és megértettem, hogy a szüleim nem fognak egy tapodtat sem menni, ha a helyzet ilyen bizonytalan. Aztán hál' Isten, rendezõdött a dolog (egy külföldi barátnõm még tudott szerezni nekem is), úgyhogy nem volt más dolgom, mint várni a vasárnap reggelt (meg persze a hétfõ estét).
Mondanom sem kell, egész szombat éjszaka egy szemhunyásnyit sem aludtam, viszont rendbe szedtem magam (fürdés, körömfestés, stb) és a cuccaimat (bepakoltam az összes Alanis CD-t egy táskába, aztán ki, aztán mégis be..) de még így is nagyon lassan teltek az órák. Istennek hála unalmamban épp egy koncertbeszámolót olvastam egy fórumon, és a beszámolót író személy megemlítette hogy írt Alanisnek egy levelet, amit a koncert folyamán feldobott a színpadra, Alanis pedig lehajolt és felvette. (Ezt egyébként nem gyakran csinálja, emlékszem tavaly az olasz barátnõm egy egész hétig "haragudott" rá, amiért az õ levelét nem vette fel). Mivel nem volt jobb dolgom, elhatároztam én is írok neki. Megtettem. Írtam egy A4-es nagyságú egyoldalas levelet Alanisnek (angolul), valamint egy A5-ös nagyságú egyoldalas levelet édesanyjának Georgiának, nagynénjének Katinak, és a nagymamájának - persze magyarul. Sajnálatos módon abszolút nem emlékszem pontosan arra hogy kinek mit írtam, csak azt tudom hogy az Alanisé egyfajta köszönõlevél volt, Georgiáéké pedig Magyarországról szólt (arról hogy mennyit változott kommunizmus óta, és hogy biztosan tetszene nekik, és jó lenne ha eljönnének). Eredetileg úgy volt hogy négykor indulunk, de a szüleim fél négykor még húzták a lóbõrt, szóval tudtam hogy erre keresztet vethetek. Inkább olyan hangulatcsinálóként megnéztem a Jagged Little Pill Live-t. Aztán amikor felkeltek végre a szüleim, nekiálltunk bepakolni a kocsiba, meg miegymás. Elhatároztam - tanulva a múltkoriakból - hogy sokkal bõbeszédûbb leszek, és nem fogom hagyni hogy bármi elrontsa a kedvem.

A koncerttel kapcsolatban egyébként nagyrészt tudtam hogy mire számíthatok dalok terén - Front Row, The Couch, Joining You - és még elindulás elõtt átkoztam magam amiért nem tudom majd felvenni, bár volt arra esély hogy az egyik barátnõmnél lesz valami.

Végülis hét felé indultunk el, én pedig - mivel nem aludtam egyátalán az éjszaka - egy bõ óra után kidõltem, Alanis-t hallgatva. Õszintén szólva így, három és fél hét távlatából már nem emlékszem arra hogy hol s mikor tértem magamhoz ismét, de az biztos hogy a határon ébren voltam. Mihelyt átértünk, s mentünk egy kicsit, ébrenlétem örömére az õsök kitalálták hogy álljunk meg, és együnk valamit, mondván én biztos éhes vagyok. Nem voltam. Azért beráncigáltak egy McDonald'sba. Épp rendeltem magamnak az epres fagyit, amikor BAMM! Ránéztem anyukámra és elkezdtem ugrálni fel s alá (nem akarok belegondolni mit gondoltak rólam a pénztárosok). Ugyanis Alanistõl adták az Offert. Nem tudom hogy ez csak nálunk nem szokás, vagy külföldön is ritkán játszanak jó zenét, mindenesetre egyértelmû jelnek fogtam fel a dolgot. Végigtátogtam az egészet, de hál’ Istennek legalább a sorból kiálltam, s anyukámra hagytam a rendelést. Utána persze, még mindig a dal s a körülmények teljes hatása alatt abszolút hidegen hagyott a fagyi, amit a McDonald’sban töltött idõ további részében megpróbáltam apukámra tukmálni – több kevesebb sikerrel. Aztán végre végre továbbindultunk, én CD-t cseréltem, s hol ébren voltam, hol nem, ismét.
Salzburg közelében azonban (kb. 200-300 km-re tõle) felpattantak a szemhéjaim, s türelmetlenül vártam az érkezés pillanatát. A tájban való gyönyörködés közben persze hasznosan töltöttem az idõt, s az örök rejtély „Supposed Former Infatuation Junkie”-t hallgattam. Olvastam hozzá a dalszöveget is, amit ritkán teszek. Nem tudom miért. Mindenesetre akkor ott azon nyomban beleszerettem a „Would Not Come”-ba. Nem tudom ismeritek-e az érzést, amikor valami olyan, mintha.. Nem is tudom. Olyan mintha a dal rólad szólna, minden egyes betûje ismerõsen hangzik, olyan „homlokomra-ütök-miért-csak-most-fedeztem-fel” dolog. Szóval megtörtént. Soha nem értékeltem annyira a „Would Not Come”-t, mert – szégyen avagy sem – fogalmam nem volt arról hogy mirõl szól. Mármint hogy mi „still would not come”. Aztán persze ott, a Trabi belsejében, Salzburg felé repesztve 120-al, megvilágosodtam. Négyszer-ötször egymás után végigtátogtam, csodás érzés volt. No, de tovább.
Egész úton bámultak minket a külföldiek, mert ugye a keletnémet csodák kora lejárt, s ez az elején még vicces is volt. Integettek, dudáltak, mi visszaintegettünk, ennyi. Ám ekkora már annyira frusztrálóvá vált a dolog, hogy legszívesebben beintettem volna mindenkinek. Úgy éreztem magam mint egy négyfejû orángután az állatkertben, s bár a bámulás nem nekem szólt, ez akkori lelkiállapotomon nem sokat javított. Kezdtem kényelmetlenül érezni magam a hátsó ülésen, na! Apukám persze, mint mindig, most is viccel ütötte el az dolgot, s amikor elhúzott mellettünk egy emeletes luxusbusz, megkocogtatta a lábam, s megkérdezte nem akarok-e integetni Alanisnek. Erre persze nevetésben törtem ki, hiszen tudtam hogy Alanis Svájc vagy Németország felõl jön majd. Mindenesetre jó volt eljátszogatni a gondolattal, s innentõl kezdve már csak poénból is integettem minden luxusbusznak. Útközben aztán apukám többször is elsütötte – amikor be akartam mutatni valakinek – hogy „Biztos õk is a koncertre mennek”. Persze õ csak poénból mondta – feszültségoldásképp – de én félig-meddig komolyan vettem. Mármint tudtam hogy annak az esélye hogy tényleg így legyen nem sok, viszont gondoltam hogy csinálhatnék egy „Alanis Morissette Salzburg Arena 2004. 07. 05” plakátot, amit kirakhatnék a hátsó szélvédõre, hátha kedvet kapnak az emberek. Nos, ez nem történt meg, de majd legközelebb.
Amikor már csak pár km-re voltunk Salzburgtól, kezdõdött a szokásos vita. Bár én voltam az egyetlen aki tudta merre kell menni, ez nem gátolta szüleimet abban hogy elõadják kissé absztrakt ötleteiket arról, hogy szerintük mit, hogy, merre, hányszor stb. Végülis nagynehezen megértettem velük hogy indulás elõtt megnéztem egy térképet, s az arénához így-úgy-amúgy lehet eljutni. Perceken belül ott is voltunk. Anyu leparkolt a kocsival, én meg elindultam feltérképezni a terepet. Amit láttam: óriási épület, vagy 20 bejárat, sok Alanises poszter. Na, akkor ez megvan, következõ állomás a „Hauptbanhof” vasútállomás, ugyanis ott beszéltem meg találkozót külföldi barátaimmal másnapra. Beletelt egy idõbe amíg megtaláltuk – közben persze hallgathattam hogy „miféle szervezés az hogy az állomáson találkoztok, amikor az arénát sokkal könnyebb megtalálni” stb. Én persze mondtam védekezésképp hogy amikor elindultuk, fogalmunk sem volt arról hogy mit milyen könnyû lesz megtalálni, mire a reakció az volt hogy „de azér’ egy aréna jó nagy, nem nehéz rábukkani”. Erre azt hiszem joggal mondtam hogy „a vasútállomás is nagy, ráadásul az legalább nem a semmi közepén van”. Itt elhalt a vita.
Mivel elfelejtettük feltölteni a mobilomat elindulás elõtt, szívhattam a fogam, mert nem volt se térerõm, se semmim, s anyukám mobiljára voltam szorulva. Miután megtaláltuk az állomást, nekiültünk megbeszélni hogy hogy is legyen az éjszaka. Szüleim – igazi vándorlelek – ragaszkodtak a trabiban való alváshoz, amirõl nekem nem volt nehéz lemondanom (annyira fájtak a tagjaim, hogy mozdulni alig bírtam). Egy szó mint száz, Adrián (s Era) segítségével sikerült nekem szállást intézni. (ÖRÖK HÁLÁM!) Az hogy ott mi volt, egy külön öt oldalas történet lenne, szóval nem részletezem, csak annyi, hogy kicsit félszeg voltam az elején, és kicsit „too much” a végén. Mindenesetre egy sor tök klassz embert ismertem meg, szóval minden jó ha jó a vége.
Reggel hat körül már talpon voltam, annak ellenére hogy kettõ felé feküdtem – az izgatottság, vagy mi. Kilenc vagy tíz felé érkeztek meg a szüleim. Nagyon jó volt látni õket, meg megölelni õket, meg ilyenek, de hallgatni minden akciót nélkülözõ történeteiket, háááát.. Mondták hogy láttak egy hegyet ami úgy nézett ki mint King-Kong, és boldogan újságolták hogy bizony le is fényképezték. Vérszemet kaptam, 24 kockás filmbõl egyet valami hegyre fecsérelni a koncert napján, hát kösz! Azért túltettem magam a dolgon. Elsõ utunk egy benzinkúthoz vezetett, ahol pisiltem, fogat mostam, meg ahogy tudtam, rendbe szedtem magam. Anya-apa közben elkávézgatott, meg élvezte egy német osztály kitüntetõ figyelmét. Engem persze baromira frusztrált, úgyhogy kértem inkább menjünk Salzburgba, hát mentünk. Apáék ismét nekikezdtek a „De nem vagy éhes? Nem is ettél semmit!” címû mûsoruknak, úgyhogy ismét egy McDonald’snál kötöttünk ki, ahol ezúttal is csak fagyit ettem. Közben egész végig a velem szemben ülõ csajt bámultam, ugyanis a) nagyon szép volt b) Converse cipõje volt c) AM monogram volt a táskáján. Nyilvánvalóan az AM monogram akármi más is lehetett volna, de ezt akkor jelnek tekintettem - elvégre ötödikén, Salzburgban, Converse cipõs szép csaj AM monogramos táskával – nem mindennapi dolog. Észrevette hogy bámulom, vissza is bámult (rajtam kék Alanises póló, Alanises kitûzõ – mert még a benzinkút WC-jében átöltöztem) de nem szóltunk egymáshoz. Miután apával megettük a fagyit és leléptünk, elõadtam szüleimnek a teóriámat, mire õk unszolni kezdtek hogy menjek oda, és kérdezzem meg. Nem adtam be a derekamat. Akármilyen égi jel is, hogy egy szép Converse cipõs csaj AM monogramos táskával ücsörög, nem fogok vadidenekhez odasétálni, és kész.

[- Ágnes -]

Nekiálltunk ismét megkeresni az állomást – ugyanis elõzõ nap más irányból mentünk, így tök hasztalan volt minden. Megtalálni még csak megtaláltuk, de parkolóhely nem volt sehol. Igaz volt egy mélygarázs, de mivel sem én, sem a szüleim nem beszélnek németül, nem értettük a kiírást, úgy gondoltuk nem kockáztatunk. A tizedik állomás körül megtett kör után persze felment bennük a pumpa, és ismét hangoztatni kezdték hogy milyen rossz a szervezés, ami már a könyökömön jött ki, és ki akartam szállni. Igyekeztem meggyõzni õket arról, hogy nagyon jól elleszek, majd nézegetek kirakatokat meg ilyenek, de mindez nem érdekelte õket. Fél kettõre volt megbeszélve a találkozó (akkor érkezett a vonat), ám ekkor még dél is alig volt, és mondták hogy nem hagynak egyedül kószálni egy idegen városban. Végeredményképp megálltunk a legeslegközelebbi McDonald’snál – ott ugyanis legalább ingyenes a parkolás. Hozzá kell tennem, ez a „legközelebbi” is jó félórás gyaloglásra volt az állomástól, de mindegy. Mivel anyukámnak fáj(t) a lába, õ úgy döntött hogy marad és elkávézgat, apukám ellenben ragaszkodott hozzá hogy velem jöjjön. Egész úton mindösszesen egy embert kérdeztünk meg útbaigazításért – vagyis apukám, én ugyanis tudtam hogy jó fele megyünk, de nem hitt nekem. Szegény srác – mivel apa nem beszél idegen nyelvet – nekem állt németül magyarázni, mire mondtam neki hogy csak angolul értek. Hát megpróbálta úgy is, több-kevesebb sikerrel, egy darabig követtem az instrukcióit, utána azonban a saját fejem után mentem. De azért odaértünk. Feltérképeztük a terepet, jó nagy, könnyû eltévedni vagy elvéteni egymást, remek. Pont nekem való. Aztán kajáltunk (életem legfinomabb gyrosát – meg a legdrágábbat is) amit ingyenes citromos Coca Cola lighttal öblítettünk le, ugyanis azt ingyen osztogatták a hostessek. Közben legalább négyszer voltam az állomás melletti Burger Kingben ellenõrizni magam. Gyakorlatilag semmi különös nem történt, láttam egy sor fura figurát, rengeteg jó hapsit és csajt Coverse cipõben, meg galambokat. Aztán olyan egy óra felé érzékeny búcsút vettem apától – nem akartam hogy lássa miközben elvisz a szívroham amikor befut a vonat. Bár a nagy terembe beszéltük meg a találkozást Manuellel, én felmentem a peronra, hátha elcsípem még ott. A nagy teremben kezdtek idegesítõvé vállni a hostessek – minden egyes alkalommal rám akartak tukmálni egy újabb doboz kólát. Ám mivel nyilvánvalóan eltévesztettük egymást, visszaséltáltam a nagyterembe. Mondanom sem kell, nagyon ideges voltam, amire igyekeztem nem gondolni – bár ez nyilvánvalóan nem könnyû, ha a gyomrodban egy Földbolygó méretû gumó van. De aztán minden jól sült el. Megláttuk egymást, megöleltük egymást, majd kivánszorogtunk egy padra, s ott beszélgettünk. Na, meg persze bámultuk a pasikat! Kiderült hogy bár Bernie és Karin nem nem vonattal jönnek, így is kettõkor találkozunk az állomáson. Én még persze gyorsan berohantam a WC-be (aminek a folyosólyán találkoztam álmaim pasijával – aki rámmosolygott) ahol volt szerencsém találkozni a barátnõjével is, de mindegy. Miután úgy gondoltam hogy rendben vagyok, kimentem, és folytattuk a társalgást. (Burger Kingben: Vicces volt hogy egy angol srác jégkockát akart kérni de félreértették, és fagyit akartak neki adni mindenáron.)
Aranyos volt ahogy néha nem tudtuk mit mondjuk egymásnak Manuellel, de aztán hol õ, hol én gyorsan kitaláltunk valamit, így a szünetek max. egy percesek lehettek. Összességében, nagyon gyorsan elment az a fél óra. Egyébként, nem titkolt dolog, hogy én azért szerveztem így a dolgokat, hogy legyen idõm hozzászokni a körülményekhez. Elõször csak egy ember, aztán csak három, s gondoltam mire mindenkivel találkozom, csak hozzászokom az angolhoz. S így is lett. Mihelyt megérkezett a másik két csaj, és rendezték folyó ügyeiket, elindultunk találkozni a többiekkel – többek közt azzal a csajjal is, akinél a jegyem volt. Egész úton dõltek belõlünk a poénok. A szõke csaj eszméletlenül vicces – tavaly elõször azt hittem hogy cicababa, de nagyon is hogy nem az! Imádom!
Szóval séta közben végig szexshopokat bámultunk, hátha elcsípjük Alanist valahol amint éppen vásárolgat, de sajna nem. Láttunk egy fura szado-mazo ruhát, mire mondtam hogy „ezt meg kéne venni Alanisnek”. Már a ruha kinézete és bármilyen szinten Alanissel való megemlítése magában vicces volt, de erre megszólalt Bernie, a szõke csaj hogy „még jó, és megkérni hogy öltözzön át a színpadon”. Na ahogy ez a kép megjelent a fejemben, majd megszakadtam a röhögéstõl. Az sem volt semmi, amikor elhaladtunk egy ötcsillagos szálloda mellett és mondta hogy „meg kéne kérdezni hogy Alanis ide van-e bejelentkezve”. Jó, így most nem muris, de akkor nagyon is az volt.
Egyébként ahhoz hogy elérjük a másik találkozó helyszínét, át kellett mennünk egy hídon. Na igen. Négyen mentünk, pont én középen. Felnéztem, és nem akartam hinni a szememnek. Na ki sétált velem szemben? Mr. Ryan Reynolds! (Gy. K – Alanis võlegénye, kanadai színész) Ahogy megláttam, elkezdtem püfölni Bernie karját, és persze egyikünk sem hitt a szemének. A hídon óriási volt a tömeg – azt hiszem valami turistalátványosság vagy ilyesmi lehetett a híd, szóval nem tudtuk hogy Alanis is ott van-e, avagy sem. Elvégre Ryan az õ közel kétméteres magasságával kitûnt a tömegbõl, de mindenki tudja hogy Lani csak 164 cm körül mozog (még nálam is alacsonyabb).
Mi megálltunk, ledobáltuk a táskáinkat, elõvettük a fényképezõgépeinket és csak bámultunk. Ryan pont felénk sétált – egy másodpercre átfutott az agyamon hogy talán észrevette az Alanises pólóinkat, és jófej akar lenni – de nem így volt. Mint kisült édesanyja meg édesapja pont mögöttünk sétált, gondolom a hídra beszélték meg a találkozót, mindegy is. (Az anyja biztos hallotta amint Bernienek meg a többieknek sipítoztam hogy „Basztikuli ott van Ryan”) Ott álltunk négyen, bámultunk mint borjú az új kapura, miközben odaért Marie (Alanis barátnõje/stylistja – a csaj akit állandóan nyal-fal a Feast On Scraps DVD-n), Brian (hosszúhajú szemüveges srác, szintén rajta van a FOS-en), Georgia és Alan is, bár õket akkor még nem vettem észre. Mivel senki nem szólt semmit (a sokktól?) nekem kellett dumálnom, összeszedtem hát magam és megkérdeztem Ryan-t hogy lefényképezhetem-e. (Az illem ugyebár, mert simán fényképezhettem volna addig is amíg a többiekkel beszélt csak max. nem örült volna neki.) A kérdésemnek sem örült azt hiszem, de mondta hogy „csak egy perc skacok” hát mi vártunk. Aztán odajött hozzánk (tett két lépést – ugyanis mi gyakorlatilag egy körben álltunk velük) és kérdezte hogy akarunk-e vele képet. Hát még szép! Gondoltam, mivel én voltam az aki észrevette és megkérte, nekem járt az hogy közel álljak hozzá, hát így is lett. A kép hál’ Istennek jól sikerült – én sem nézek ki különösen hülyén rajta, Ryan pedig egyszerûen elképesztõ. Hadd mondjam el, hogy képeken sem néz ki rosszul, de élõben tízmilliárdszor olyan helyes. Az ember azt gondolná hogy amikor fényképezik õket, akkor csak a smink miatt tûnnek olyan hibátlannak, de – Ryan esetében legalábbis – ez nem így van. Való életben is ugyan annyira hibátlan és elbûvölõ mint képeken.
Ahogy elkattintották a képet, Ryan egybõl kérdezte hogy rendben vagyunk-e (úgyértve hogy ennyi volt-e)- persze nem voltunk, ha rajtam múlt volna még legalább tíz közös képet csináltam volna vele – mi meg mondtuk hogy igen. Ekkor Karin ránézett Alanre, s egybõl kérdezte hogy „õ az apa?” (gondolom meg akart bizonyosodni a dolgokról) mire az rámutatott Ryan papájára, s mondta, hogy õ az. Hát igen, félreértették a dolgot, de legalább rájöttem hogy ki állt félméternyi távolságra tõlem. Mrs. Georgia Morissette, Alanis édesanyja! Nem sokan tudják/tudták, de nekem életem egyik legnagyobb álma (talán legnagyobb) volt az hogy vele találkozhassak, s ha megkérdeztek volna egy éve, hogy kivel találkoznék szívesebben, Alanissel vagy Georgiával, valószínûleg Georgiát mondtam volna már akkor is. Hogy miért? Mert magyar. Nem, nem az a mellveregetõs hazafi vagyok, mint akinek tûnök ez alapján a mondat alapján. Egyszerûen csak logikusan gondolkodom/gondolkodtam. Ha Alanissel találkozom, neki csak egy vagyok a sok közül, egy a milliónyi rajongója közül, semmi több. Igaz, félig magyar, de neki az a tény hogy én magyar vagyok valószínûleg nem jelentene sok mindent.

[- Ágnes -]

Ellenben nem hiszem hogy Georgia naponta futna bele magyar rajongókba a világ másik végén, akik csak a lánya miatt mennek oda. Jó, persze Salzburg nem a világ másik vége, de értitek mire gondolok. Mindig úgy gondoltam, ha lenne esélyem Georgiával találkozni, vagy meggyõzném arról hogy nekem találkoznom *kell* a lányával, vagy csak szimplán tök jót beszélgetnénk.
Szóval amikor valóban felfogtam hogy az ott Õ, egybõl rá is kérdeztem, hogy megbizonyosodjak a dologról. Mivel nem válaszolt, én meg mindenképp beszélni akartam vele, újra kérdeztem – bár ezt már majdnem sikítottam az izgalomtól/örömtõl. Bár erre sem válaszolt, én már 100%-ig biztos voltam a dolgomban, hát megkérdeztem tõle beszél-e magyarul? Erre a világ legtermészetesebb hangján válaszolta hogy „Persze”. A dolog picit meglepett, mert.. hát nem is tudom miért, de reakcióképp hadováltam valamit angolul – szerencsére nem emlékszem mit – majd észbekaptam és egybõl hadartam utána magyarul hogy „De hát nem is tudom miért beszélek angolul amikor te megérted magyarul is”. Szerintem ezután is volt valami – amire persze nem emlékszem, a következõ dolog amire emlékszem, hogy kérdeztem hogy jönnek-e valamikor Magyarországra? Olyan fura dolog hogy kapásból letegeztem és csak késõbb jutott eszembe hogy talán nem így kellett volna. Kérdésemre válaszolva mondta azt hogy „nem tudja megígérni, de már folynak róla a tárgyalások”. Valószínûsítem erre nyögtem valami „Úristen”-t vagy ilyesmit, majd gyorsan kapcsoltam és megkérdeztem hogy odaadnák-e a levelemet Alanisnek, amire mondta hogy természetesen igen, és átvette tõlem. Mondtam neki hogy van benne egy levél az Õ számára is. Közben szegény Alannek fogalma sem volt arról hogy mi van, úgyhogy Georgia gyorsan informálta hogy én magyar vagyok. Alan pedig a legaranyosabb módon kérdezte egybõl hogy budapesti vagyok-e? Mondtam hogy nem, miskolci, ami északkeleten van, erre mondott valami olyasmit hogy õk a feleségével más várost választottak. Ezt már akkor sem teljesen értettem, de annyira boldog voltam hogy megszólalt, érdeklõdött meg ilyesmi, hogy legszívesebben a nyakába ugrottam volna – amit persze nem tettem, de azért így sem volt rossz. Aztán megkérdeztem Georgiát hogy csinálna-e velem pár képet, amibe természetesen beleegyezett. Ám mivel mi ketten végig magyarul beszéltünk (haláli volt) szegény Alannek fogalma sem volt a szándékomról, úgyhogy õt Georgiával együtt jelbeszéddel próbáltuk odainvitálni, ami nem jött össze, szóval csak a karja van rajta a képen, amit én azért persze fogok. Mialatt ez folyt, a külvilág megszûnt létezni, szóval halvány lila gõzöm sincs arról hogy a többiek mit csináltak ezidõ alatt. Mindenesetre miután Georgiával is megvolt a kép, Marie meg a többiek kezdtek türelmetlenkedni, szóval muszáj volt menni hagynunk õket. Annyi sütnivalónk azért még volt hogy utánuk kiáltsuk hogy „az elsõ sorban látjuk egymást” s elsétáltak. Azt még azért láttam ahogy Georgia kettéhajtotta a levelet amit adtam neki, majd Alan kezébe nyomta.
(A többiek késõbb informáltak hogy Alanis azért nem volt jelen mert aludt, legalábbis Marie ezt mondta.)
Mondtam a barátaimnak hogy le kell ülnöm, fel kell dolgoznom a dolgokat, mert elgyengültek a térdeim. Szóval leültünk a híd közepén, miközben emberek százai haladtak el mellettünk. Láttam amint Bernie szemeiben könnyek gyûlnek, és.. elkezdtünk sikítani ahogy a torkunkon kifért. A legviccesebb az hogy nem rendeztük meg a dolgot, nem beszéltük meg hogy sikítani fogunk, egyszerûen csak egymásra néztünk és csináltuk. Ha rajtam múlt volna még ott idõzünk egy darabig, de mennünk kellett mert megbeszéltük a többiekkel. Nem nehéz kitalálni hogy az azt követõ egy órában mirõl beszéltem, megfûszerezve mindezt ugrálással meg sikítozással a város legforgalmassabb pontjain is – akár.
Szóval találkoztunk a többiekkel akik nagyon éhesek voltak, úgyhogy bementek valami boltba kaját venni, amíg mi páran kint maradtunk az utcán várakozni. Manuellel folytattuk a pasik bámulását, ami idõrõl idõre megnevettette a többieket, tehát a hangulat meg nem meglepõ módon nagyon jó volt. Miután mindenki elfogyasztotta amije volt, nekiálltunk tanácskozni hogy „mi is legyen” elvégre a koncert nyolckor kezdõdött, mi elsõ sort akartunk, de még három is alig múlt. Végülis nekem sikerült meggyõznöm a többieket hogy menjünk az arénához, szóval elindultunk megkeresni hogy hol áll meg a busz amit korábban neten már kinéztünk magunknak. Röviden annyi történt hogy tanácstalanul köröztünk egy darabig, majd megkérdeztünk egy arra érdemes személyt (buszvezetõt, Isten áldja) aki felvilágosított minket, a busz kb. onnan indult ahonnan eljöttünk a bolt elõl, szóval rohanás vissza mert bent állt a busz. Felszálltunk, vettünk jegyet (én hülye, 1,70 Euróért de minek?) aztán a végállomásnál leszálltunk és besétáltunk az aréna elé. Meglepõ módon nem mi voltunk az elsõk, vagy kb. 20 hardcore fan ült a bejáratnál, mi is letelepedtünk, beszélgettünk, stb. Ezután persze egy sor jelentéktelen esemény történt, amire nem fecsérlem a szót, hiszen a megemlékezésem már így is hosszúra nyújt, szóval tovább. Ott ücsörögve én abszolút elvesztettem az idõérzékemet, szóval nem tudom mikor, de befutott a kék luxusbusz. Én – meg azok akiket érdekelt a banda – nyakukba kaptuk a lábunkat, és rohantunk – persze nem a rövidebb úton. Tudniillik a busz balra fordulva megkerülte az aréna hátsó részét, hogy megálljon a jobb oldalán – mi meg hanyatt-homlok utána, bár így is csak azt láttuk ahogy Zac besurran. Legalábbis azt hittük, de feltûnt Jason is, köszönt, majd indult volna befelé. Láttam hogy ismét mindenki tök kuka, hát köszöntem neki, és megkérdeztem hogy fényképezkedne-e velünk. Mondta hogy egy perc és visszajön, csak lepakolja a cókmókját, ugyanis tele volt a keze. Nos, vissza is jött, és lefényképeztek minket – persze én voltam az egyik oldalán, majd rohannia kellet, szóval hagytuk, bár jó lett volna váltani vele pár szót. Volt ott egy srác, nem Alanishez tartozott, legalábbis ha igen, akkor nem „közismert” mint EJ, Vince, vagy Marie, akiket a hardcore rajongók kapásból felismernek, de VIP kártya lógott a nyakában, én meg megkértem, s lefényképeztem azt is. Visszabaktattunk a helyünkre, és fogalmam sincs mivel múlattuk az idõt/mennyi idõ telt el addig, amíg megérkezett a sárga busz. Akiben még volt valamennyi lélekjelenlét és erõ (vagyis nem sült ropogósra a napon, vagy nem kellett átúsznia saját izzadtságtócsáján ahhoz hogy eljusson a buszig) felpattant és rohant. A biztonsági õrök körbeállták a buszt jó háromméteres távolságra, én pedig nehezen de igyekeztem megértetni magam az egyikkel hogy csak fényképezni akarok (Boogs-t) és nem óhajtom sem megtámadni Alanist, sem semmi hasonlót. Hát nem sikerült. Ráadásul pont akkor futott be a lengyel barátnõm, aki halál jófej és irtó nagydumás, szóval amíg mi örültünk a viszontlátásnak, Alanis szépen besurrant – na bumm. Itt is voltak kisebb események, pl. a lengyel barátnõm boldog-boldogtalannak osztogatta a szórólapjait, itt volt egy vicces incidens, meg hát ki is érdemeltem az Alanis lexikon címet másoktól, de lépjünk tovább. A buszról leszállt egy nõ, nagyon ismerõs volt, képeken milliónyiszor láttam már, csak hát nem voltam benne biztos hogy Õ-e az, akire gondolok. Jó ideig bámulhattam szegényt, mert észrevette, és rám is köszönt egy jó hangos „Hi”-al. Átkozom magam amiért nem mentem oda hozzá (s bár erre nem emlékszem, remélem viszonoztam a köszönését) ugyanis a hölgy nem más volt, mint Kati (Alanis anyukájának a leánytestvére).

[- Ágnes -]

Miután ez megtörtént, ismét visszatértünk a bejáratokhoz, s leültünk – miközben azt tárgyaltuk mennyire rosszul esett mindannyiunknak hogy Alanis csak úgy besurrant, a benga biztonsági õröktõl meg még látni sem lehetett. Azért túétettük magunkat a sokkon, s bár a lengyel csaj, Natalia derekasan nyomta a dumát, azt hittem elalszok (részben az unalomtól, fáradtságtól, napsütéstõl). Ám megláttam ugyanazokat a magyar csajokat akiket tavaly Bécsben volt szerencsém látni, s most nem voltam rest odamenni. Gyakorlatilag pofátlanul odafurakodtam ami néhány embernek nem tetszett, de azért angolul biztosítottam arról õket hogy nem áll szándékomban maradni is, hát engedtek. Eredeti célom az volt hogy köszönjek meg hogy kis ingyenreklámot csináljak az oldalamnak, hát megtettem, s mentem is. Meglepõdésemre már ismerték, elmondták a véleményüket, ilyesmi, szóval hatalmas mosollyal ültem vissza külföldi barátaimhoz. De ezzel nem volt vége a meglepetéseknek. Felnéztem, s az a csaj állt pár méterre tõlem, akivel a McDonald’sban bámultuk egymást, rámmosolygott én meg intettem neki hogy dobja le magát, bemutatkoztam, bemutatkozott (de elfelejtettem a nevét, az ilyesmikben nem vagyok jó) aztán bemutattam a többieknek. Késõbb kiderült hogy az AM monogram felett Alanis aláírása van, nosza hát a táskáját is lefényképeztem. Utána még beszélgettünk, ettünk (olvadt csokit).. Késõbb sajna búcsú nélkül váltunk el, ugyanis a nép már hatkor felállt a bejárat elõtt (bár azt csak hétkor nyitották ki – vagyis koncert kezdése elõtt egy órával) neki pedig jegyet kellett vennie. Igaz utána még a sorban találkoztunk, elláttam pár hasznos jótanácssal a fényképezõgépét illetõen, de a beeresztésnél elveszítettük egymást. Sajnálom, mert igazán rendes volt, meg minden.
Na igen, hatkor felálltunk a bejárat elõtt. Ami azt jelenti, hogy vagy száz izzadt ember szorosan egymáshoz tapadva állt egy egész órán keresztül a tûzõ napon. De nem volt olyan rossz, én spec. a legtöbb idõt a kamerám rejtegetésével töltöttem. Direkt bõ („deszkás”) gatyát vettem fel, mert annak a hátsó zsebében rengeteg dolog elfér, de mivel nem volt rajtam öv, a kamera lehúzta. Eredményképp kétpercenként hátra kellett nyúlkálnom hogy kivegyem/megigazítsam a kamerát vagy feljebb húzzam a nadrágom, ennek pedig nem igazán örültek a mögöttem állók. Aztán ugye a táskámra is ügyelnem kellett, meg ki kellett halásznom valahogy a jegyemet is. De azért itt is akadt beszélgetõpartner, ugyanis egy csajt összetévesztettem a magyar kolónia egy tagjával, s nem meglepõen magyarul mondtam neki hogy „szóljon Adriánnak”. Csak háromszor kellett megismételnem amíg megtette, de még így sem esett le a dolog. Aztán persze amikor megláttam a magyar csajt akivel összetévesztettem, majdnem elröhögtem magam a saját hülyeségemen. Persze mondanom sem kell akivel összetévesztettem, meg az õ barátnõje totál hülyének néztek, de belegondolva szerintem vicces a dolog. Meg hát ilyesmi úgyis mindig velem történik, elfogadtam már a sorsom, ráadásul nem is ez volt a leg.. hm.. nevetségesebb dolog a nap folyamán. Én már csak ilyen kis szerencsétlenke vagyok.
Aztán hétkor megnyitották a kapukat, volt tolakodás, nem mondom, azt hittem széttapossák a lábam vagy csak szimplán löknek rajtam egyet aztán elterülök és kész passz, de hál’ Isten nem így volt. Egy nõ persze németül üvöltött egy sort az irányomban, gondolom arról hogy ne lökdösõdjünk – hát kösz, nem direkt volt. Plusz amire megközelítettem a jegyszedõt (aki egyébként cingár szemüveges srác volt s roppant jól szórakozott a mizériánkon) a harc már a túlélésért folyt, s én csak eszköz voltam a gonosz Alanis rajongók kezében. No, de komolyra fordítva a szót, elértem a jegyszedõt s ÉN jöttem volna mikor elvette valaki másnak a jegyét. Nem voltam rest, elkezdtem hadarni neki hogy de én jöttem volna, és hogy mennyire nem fair, meg hogy azonnal tépje le a jegyemet, szóval elengedte annak a valakinek a jegyét akiét fogta, s megpróbálta letépni az enyémet. Vagy húsz másodpercen keresztül (ha nem tovább) totojázott a dolgon, én meg már eljutottam arra a pontra, hogy megindultam s kiabáltam neki hogy tartsa meg a jegyet, de aztán mégis valahogy a kezembe került az immár letépett jegy, én meg rohantam. (A cukrosnénik azért még sikeresen a kezembe nyomtak egy jópár BAYERN3 rádiót reklámozó cukorkát - épp ilyet majszolok most is) A fényképezõgép vészes módon húzta a gatyámat a föld irányába, de nem állhattam meg hogy felhúzzam, úgyhogy mikor beértem végre, kb. úgy nézhettem ki – elnézést a vulgaritásomért – mint aki beszart. No de persze ki az az eszement, aki törõdne az imidzsével ha tudja hogy röpke másfél óra után (ismét) láthatja Alanist? Na ugye.
Beértem, s a színpad közepét céloztam meg. Ott állt egy kb. kétméter magas, hosszúhajú bõrgatyás, idõsödõ rocker bácsi, akitõl megkérdeztem, elé állhatok-e, s kedvesen engedte, így máris második sorba kerültem. (Bár már akkor sem voltam biztos, hogy egyátalán megértette-e a kérdést, nem állt utamba, s csak ez számított.) Célom persze még mindig az elsõ sor volt, hát megkérdeztem az elõttem állókat nem húznák-e össze magukat hogy beférjek, mindezt persze angolul. Nem esett le a tantusz, de amikor megszólaltak, minden oké volt, a magyar csajok mellé kerültem. Igaz sajnáltam hogy külföldi barátaim hátrább kerültek, s kis bûntudatom is volt hogy faképnél hagytam õket, be kellett látnom, nem tehetek semmit annak érdekében hogy elõrébb jöjjenek, hát belenyugodtam. Közben „jobban” megismerkedtem a magyar csajokkal, átestünk azon amin minden rajongó átesik elsõ találkozás alkalmával – mióta szereted, kedvenc album, kedvenc szám, kedvenc korszak, ezt láttad-e már, azt hallottad-e már, stb. - meg persze bemutatkoztunk (bár én egy nevet voltam csak képes megjegyezni a háromból) s azt is csak azért mert engem is úgy hívnak. (Na én sem mosom már le az egoista jelzõt..)
Abszolút jól éreztem magam, beszélgettem is én boldog-boldogtalannal, kiderült hogy a mellettem álló csaj nagy rajongója az elõzenekarnak, hát én is tomboltam vele (bár állítólag koncert folyamán volt egy olyan beszólásuk hogy „ha a magyarok nem is képesek megjegyezni a refrént, a salzburgiaknak illene”) ugyanis meglátták a mellettem álló csajok transzparensét amely igy szólt „Alanis Hungary Loves You”. Aztán rájöttünk a csaj mellett álló sráccal, hogy mi szegrõl-végrõl ismerjük egymást, hát jöttek az ölelések szépszámmal, meg akkor egyízben már megismertem az õ nõnemû barátját is (azért nem azt írom hogy barátnõjét mert az kétértelmû) akivel mindketten „The Couch” imádók vagyunk, s.. No, de errõl majd késõbb.
Holland ismerõseimtõl hallottam hogy az õ koncertjükön milyen jófej biztonsági õr volt, aki megengedte nekik hogy vaku nélkül fotózzanak, gondoltam akkor én is bepróbálkozom.
Leszólítottam a kis, kopaszodó, negyvenes évei vége felé járó biztonsági õrt, s kerek perec megkérdeztem, fényképezhetek-e a koncert folyamán – mire õ roppant kedvesen válaszolta hogy nem tudja, de mindenképp próbáljam meg, rámkacsintott, majd faképnél hagyott. Persze nem adtam fel – rémhírek jócskán vannak azt illetõen hogy kinek hogyan vettél el a fényképezõgépét mikor rajtakapták õket így következõ alkalommal is leszólítottam, gondolván addig kell a vasat ütni még meleg. Mondta hogy várjam meg míg a koncert elkezdõdik, aztán vaku nélkül annyit, s olyan szögbõl, ahogy akarok, ennek megörültem. De most hogy már így összebratyiztam vele, jól megvoltunk koncert végéig. (A többi biztonsági õr egyébként roppant fenyegetõnek tûnt, kivéve talán a kiscsajt aki a vége felé keveredett oda, Isten tudja honnan).